Műfajok
Helyszínek
Időpont: 2025. október 27 – november 2. hétfő-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép kis kertes ház. Abban lakott két kövér macska. Rajtuk kívül ott lakott még Károly bácsi és Irma néni is. Ők nem voltak olyan kövérek, mint a macskáik, sőt Károly bácsi kimondottan szikár volt.
Nyáron át a kis kert telis-tele volt rózsával, nagy gyönyörűségére a szomszéd kertből átlátogató méheknek.
Károly bácsi és Irma néni télen sem volt nyíló rózsa nélkül, mikor pedig a rózsatövek földdel, hóval nyakig betakarva aludtak. Ilyenkor a két öreg rózsás bögréből reggelizett, rózsás tányérból kanalazta a levest, és rózsás függöny mögül leste a postást, hogy jön-e már vajon a nyugdíjjal.
Rózsás huzat borította azt a két régimódi, öblös karosszéket is, amelyben Károly bácsi és Irma néni ebédutánonként hol szundikált, hol újságot olvasott.
Amikor a két öreg nem ült a rózsás huzatú karosszékben, helyüket azonnal elfoglalták a macskák. Károly bácsi karosszékébe Lukrécia telepedett, a borostyánsárga szemű, kövér, fekete macska, míg Irma néni karosszékét a még kövérebb, hófehér bundájú Szerénke szokta megszállni. Szerénkének tengerzöld szeme volt, de ez ritkán látszott, mert a nap nagy részében lehunyva tartotta.
Egy szép napon Lukrécia így szót Szerénkéhez:
– Legfőbb ideje, hogy Károly bácsit és Irma nénit leszoktassuk az újságolvasással egybekötött ebéd utáni szunyókálásról!
– Valami hasonló gondolat motoszkált az én fejemben is – vallotta meg Szerénke finom dorombolással. - Olyan kényelmetlen ebéd után mindig kiszállni ebből a lágy öblű karosszékből.
– Ezentúl nem is szállunk ki! - határozta el Lukrécia, és lehunyta borostyánsárga szemét.
Szerénke is lehunyta az ő tengerzöld szemét. Így aztán, mikor a két öreg, zizegő újságlapokkal a kezében, odatipegett, mindkét karosszékben édesen szendergő macskát talált. Méghozzá olyannyira édesen szendergőt, hogy nem is volt szívük felébreszteni őket. Azazhogy a történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy Károly bácsinak, hajjaj, lett volna szíve… ámde Irma néni nem engedte.
– Hadd aludjanak szegénykék! - terelte el Károly bácsit a rózsás huzatú foteltől. – Mi el tudjuk olvasni azt az újságot a konyhaszéken ülve is.
Mit volt mit tenni… A támlátlan, kemény ülőkén kuporogva Károly bácsi rosszkedvűen töprengett, hogy vajon az asszonyféle szíve miért tud úgy megindulni egy alvó macska láttán. az is végig szerette volna gondolni, hogy a magafajta férfi meg miért hagyja magát kényelmetlen dolgokra rábeszélni – azonban elbóbiskolt, és majdnem lecsúszott a ülőkéről.
– Futni az élelmiszer után, mint valamikor régen, a múlt században!
Micike zavarba jött.
– Miért, hát ti mit esztek? – kérdezte félszegen. Amazok megint összenéztek.
– mi is volt ma vacsorára? – merengett Lukrécia. – Ó, igen emlékszem már. Túrós csusza fejföllel, tepertővel. Igaz, déli maradék volt, de melegítve, mondhatom neked, még jobb.
– És… ki melegíti meg nektek a túrós csuszát? – kérdezte Micike növekvő tisztelettel.
– Természetesen a gazdasszonyunk. Végre is ő azért van, hogy melegítsen, főzzön, tejet langyítson.
– Igen, azért tartjuk őt – tette hozzá Szerénke.
– És mondhatom, nagyon meg vagyunk elégedve! –ragadta magához Lukrécia a társagás fonalát. – Csendes, rendes, pontos, figyelmes, minden másnap csirkeaprólékból főz levest, mert tudja, hogy kedveljük a puha, porcogós csontocskákat. – Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta: - Károly bácsiról már korántsem tudnék ennyi jót mondani.
– Az kicsoda? – érdeklődött Micike.
– A komornyikunk. Egyébként Irma néni férje. Ő jár tejért. Ő porszívózza ki a foteljeinket…
– Tessék? – kerekedett nagyra Micike szeme. – Foteljeitek is vannak?
– Igen van két szép, antik karosszékünk – válaszolt Lukrécia csevegő hangon. – Többször rajtakaptuk ugyan Károly bácsit és Irma nénit, hogy ha nem voltunk otthon, a mi foteljeinkben terpeszkedtek, de már kineveltük belőlük ezt a csúnya szokást.
Micike minderre már szólni sem tudott. Ő csak egy foszladozó hullámpapír dobozban szokott aludni, ahol is oldalát a súrolókefék sörtéi bökdösték.
Szerencsére Szerénkének eszébe jutott, hogy inna egy kis langyos tejet. Odafordult hát Lukréciához:
– Kedvesem, igen későre jár! Ideje volna már hazatérnünk.
– És ilyenkor, éjnek idején – kockáztatott meg Micike még egy utolsó kérdést – hogyan juttok be a házba?
– Egyszerűen – mondta Lukrécia. – Nyávogunk az ablak alatt, erre Irma néni fölkel, sietve papucsot ránt, és bebocsát bennünket.
– Nyávogtok az ablak alatt… És kutya nincs?
– Kutya? – A két macska felkacagott. – Kutya a mi házunkban? No, még csak az kellene!
Hazáig kacagtak Micike ostoba kérdésén. Méghogy kutya! Az ő házukban!
Irma néni csakugyan sietett őket az első nyávogásra bebocsátani. Nem akarta, hogy Károly bácsit is fölverjék. A macskák azonban odabent még folytatták a nyávogást, mert tejet óhajtottak inni. Langyos tejet.
Károly bácsi természetesen fölébredt, és haragosan dörmögte:
– Ez már mégiscsak több a soknál! Éjfél után mászkálnak haza, és még van merszük bekéredzkedni! Aludjanak a padláson!
Lukrécia éppen tejet lefetyelt, s bár kedve lett volna csípősen rányávogni Károly bácsira, a tejlefetyelés kellemes műveletét nem hagyta abba. Különben is felesleges lett volna egy szót is szólnia. Irma néni szólt őhelyette is:
– Aludjál, Károly, és ne beszélgess, mert kimegy szemedből az álom.
Károly bácsi szeméből már kiszállt az álom. Nagy sokára aludt csak el, s akkor azt álmodta, hogy egy szép, nagy kutya szegődött hozzá. szép, nagy kutya, amelyik ki nem állhatta macskákat.
Ez az álom egyébként nem volt véletlen. Károly bácsi ébren is gyakran álmodozott egy olyan kutyáról, amelyik macskát reggelizik, macskát ebédel, macskát vacsorázik…
Volt egyszer a köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn.
A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
-Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis megpróbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibujni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!… már az árnyéka sem kellett senkinek!
Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és – tetszett vagy nem tetszett! – belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt. Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem – sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – kérdezte sajnálkozva. – Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! – hadonászott a fa. – Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.
- Ugyan, mit képzelsz? – csóválta fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna férge! Ügyesen kiemelte, és – volt, nincs! – már el is tüntette éhes kis begyében.
A tölgyfa felsóhajtott: – Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdte, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!… Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
- Meglesz! Meglesz! – kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták.
A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak fel:
- Gyertek ide, hozzám!
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
Réges-régen, mikor őseink még sátrakban laktak, volt egy szegény öregember, felesége s egyetlen fia. A fiú, mikor nagy legénnyé serdült, elment szerencsét próbálni, bejárt országot-világot, s csak esztendők múltán jött hír róla, hogy messze-messze a szülőföldjétől, egy nagy pusztaságban megtelepedett, meg is házasodott, s szép gazdasága van. Várták, várták az öregek, hogy egyszer csak hazajön a fiú, meglátogatja őket, de bizony hiába várták.
- No, feleség - mondta az öregember -, én tovább nem várom a fiamat, ha ő nem jön, megyek én, a világ végén is felkeresem.
Volt az öregembernek egy lova, felült rá, aztán nekivágott a világnak. Teljes három hónap múlva ért abba a pusztaságba, hol a fia megtelepedett, ott aztán hamar eligazították a sátorhoz. Éppen a sátor előtt ült a menye a gyermekekkel, de az öregember nem szállott le a lóról, úgy kérdezte az asszonyt, hogy otthon van-e az ura.
- Nincs - mondta barátságtalanul az asszony -, elment vadászni.
- Jó asszony - kérte az öregember -, adj nekem egy ital vizet, majd elepedek a szomjúságtól!
- Sem vizünk, sem kenyerünk - utasította el ridegen az asszony, s még rá sem nézett az öregemberre, nemhogy megkérdezte volna, hogy ki, és honnét jön. Aztán azzal sem törődött, hogy hallja-e, nem-e az öregember, valami semmiségért éktelenül szidta a gyermekeket, az apjukat pedig gyalázkodó szavakkal illette.
Fájt a szíve a szegény öregembernek, de most sem árulta el kilétét, csak azt mondta az asszonynak:
- Isten áldjon, jó asszony! Ha hazajön az urad, mondd meg neki, hogy itt járt egy ilyen meg ilyen öregember, erről s erről a vidékről, te azonban nem kérdezted, hogy ki ő. Azt üzenem neki, hogy a sátrában nem jó a szeg, cserélje ki mással.
Ezzel elment az öregember, másnap meg hazajött a fia, s az asszony elmondta neki, hogy mit üzent egy ilyen meg ilyen öregember erről meg erről a vidékről.
Hiszen éppen elég volt ez az embernek!
- Tudod - kiabált szörnyű haraggal -, hogy ki volt az az öregember, akit te oly tiszteletlenül fogadtál? Az én apám! S tudod-e, hogy te vagy az a rossz szeg a sátramban? Eltakarodj a sátramból, te szívtelen asszony!
Mindjárt elkergette az asszonyt, s nem sokkal azután más asszonyt vitt a sátrába.
A szegény öregember eközben hazaért, s elkeseregte a feleségének, hogy s mint járt. Mondjam, ne mondjam, hogy ezután is csak várták, folyton várták egyetlen fiukat az öregek, de csak hiába várták. És az öregember három esztendő múlva ismét csak útra kelt, hogy lássa, milyen a sora a fiának. De most sem találta otthon a fiát, ellenben az asszony nagy szívességgel fogadta az öregembert, kéretlen megkínálta étellel-itallal. Az öregember most sem szállott le a lováról, azt mondta, hogy sietős az útja, de az ételt-italt köszönettel elfogadta, s hálát adott magában, hogy a fiának ilyen derék felesége van.
- Te áldott jó asszony - mondta neki búcsúzás közben -, ha az urad hazajön, mondd meg neki, itt járt egy ilyen meg ilyen ember, erről s erről a vidékről, s te étellel meg itallal megkínáltad. Mondd meg azt is az én nevemben, hogy a sátrában a szeg igen jó, csak hagyja ott, nehogy mással kicserélje.
Az öregember megnyugodott szívvel tért vissza, másnap aztán hazatért a fia is, s az asszony elmondta neki, hogy kereste egy ilyen meg ilyen öregember, aki azt üzente, hogy igen jó a szeg a sátorban, nehogy mással kicserélje.
- Az én édes jó apám volt az az öregember, s te vagy az az igen jó szeg a sátramban! - mondta boldogan az ember. - Eddig nem mertem elhozni sátramba az én szegény szüleimet, de most megyek, s idehozom őket!
Még aznap útra kerekedett, s elhozta öreg szüleit az ő sátrába, és még sokáig éltek együtt nagy boldogságban.
Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és őz jó barátja, minden madár jó pajtása, így
éldegélt békességben, a kis erdő közepében.
Így éldegélt, amíg egyszer meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s
– Ide figyelj, ravasz róka! Felhők közt lakik az égen, sohasem járt erdőn, réten, mégis ő növeszt fűszálat, zöldbe
borít bokrot, ágat…
Nevet csak ezen a róka.
– Ez aztán a nehéz próba! Jobban tudom, mint te magad, mi volna más, ha nem a nap!
Most a szarvas került sorra.
– Én aztán megfoglak, róka! Nincsen lába, mégis szalad,
de mégis egy helyben marad…
Megint csak így szól a róka:
– Ez aztán a nehéz próba! Jobban tudom, mint te magad, mi volna más: folyó, patak!
Most a kis nyúl került sorra:
– Erre felelj, ha tudsz, róka: ha megfelelsz, most az
egyszer te leszel a polgármester! Nincsen szárnya, mégis
repül, fákon, bokrokon hegedül, ha nem repül, nincsen sehol, de mégiscsak van valahol, nincsen szárnya, nincsen
lába, mégis a világot járja…
Töri is fejét a róka, ennek a fele se móka, hiába, no,
nincs felelet, mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!
Szól a nyuszi:
– Figyelj, róka! Hogy mi lehet? Mi más volna? Ismeri a
nyár s a tél, mi lehetne más: a szél!
Kis nyúl főzte le a rókát, ő állotta ki a próbát, az erdőben akkor egyszer nyuszi lett a polgármester.
Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt,
hosszú füle, kurta farka, semmi furcsa nem volt rajta.
Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.
Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
– No majd elválik, hogy igazat mondott-e – gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.
Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.
– Egy szemhunyást sem aludtam – panaszolta a hercegkisasszony. – Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!
Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.
A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Volt egyszer egy király, aki nem szenvedhette a mesét. A mesemondókat meg éppenséggel ki nem állhatta. Legszívesebben vízbe fojtotta, karóba húzatta volna valamennyit. Vízbe is fojtatott, karóba is húzatott minden mesemondót, költőt, regöst és énekest, akit csak kézre keríthetett közülük, mert a versekből s a muzsikából is egyedül csak a pattogó pram-pam-prampamot szerette. Meg azt, hogy: csinnadratta-bumm.
Még a mesemondók mesemondójának sem kegyelmezett. Fejét vétette, jobban mondva, vette saját kezűleg. Szerencsétlenségére éppen a szóban forgó király idején élt a mesemondók mesemondója, aki éppen a költők költője is volt, mert olyan mesét talált ki, hogy aki azt végighallgatta, mindjárt más ember lett belőle: a rosszból jó, a jóból még jobb; a gőgös szerénnyé, az irigy nagylelkűvé változott; a haragos megbékélt; a hazug attól kezdve csak igazat mondott, és így tovább. Egyedül a kegyetleneken nem tudott változtatni, mert azok sohasem tudták végighallgatni.
A király is – mondanom sem kell – a kegyetlenek közül való volt.
– No, azért ezt a híreset már magam is meghallgatom – mondta, amikor elébe lökdösték a saruszíjaitól is megfosztott mesemondók mesemondóját. A saruszíját azért szedték ki, nehogy a karóba húzástól való félelmében felköthesse magát. Így szokták azt a tömlöcökben, mióta világ a világ.
– Fűzzétek vissza a saruját – szólt oda a király a porkoláboknak –, úgyse lesz alkalma felkötnie magát, mert én őhírességét most végighallgatom, s utána, bizonyságul, hogy a meséje engem meg nem indított, saját kezűleg csapom le a fejét. No, hadd hallom azt a mesét!
A fogoly megrázta láncait.
– Vetesd le. Láncokban nem mesélek.
– Nem? – horkant s kapott kardjához a király.
– Nem én! – nézett szembe vele a költők költője.
A király dohogva lökte vissza kardját a hüvelyébe, s intett, hogy szedjék le róla a vasat.
– Na, hadd halljuk most már a mesék meséjét. Vagy óhajtasz még valamit?
– Le szeretnék ülni.
– Ülni a király előtt! – horkantak föl most már mind a körülálló udvarbeliek. – Micsoda vakmerőség!
– Hozzatok egy széket őurasága alá! – nyelte le a mérgét a király.
– Üljetek le ti is, mindannyian – intett a körülállók felé a költők költője. – A mesét csöndben kell hallgatni. Áhítattal, mert a mese a királyoknál is hatalmasabb. Örök életű.
– De te a halál fia vagy! – szökött fel a trónjáról a király, aki tovább nem nyelhette mérgét. Suhant is a kardja. Mindenki földön látta már a költő fejét. De abban a minutumban hatalmas fény csapott a palotába. Tűzszárnyú madár suhant be, s a költőt elkapta a király keze elől.
– Sohasem fogod megismerni a mesék meséjét. Soha! – hallották még a megrémült körülállók, akik haláluk napjáig se tudták bizonyossággal, hogy a madár vagy a költő mondta volna-e.
Dühösen lökte vissza kardját a király.
– Hozzátok előmbe mindazokat, akik már hallották a mesék meséjét. Hallani akarom! Csak azért is hallani akarom.
Szétszaladt az udvar, a porkolábok, még a kukták is mind a mesék meséjét ismerőket keresték. Estére tele lett velük a palota pincéje. De egy sem akadt, aki elmondta volna a királynak is. Hiába dühöngött a király, hiába suhogott a kardja.
– Nem vagy méltó a végighallgatásra. Nem érdemled – mondta sorra minden elővezetett.
A király sújtott-vágott volna, de a tűzmadár minden suhintásra megjelent. És elvitte a halálra szánt mesemondókat, sorra mind, amíg csak ki nem ürült a pince.
A királyt pedig megölte a mesék meséje utáni szomorúság. És azóta is minden mesemondó, költő, regös, énekes azért él-hal, teszi rá életét, hátha sikerülne kitalálnia, elmondania a mesék meséjét, amitől egyszerre jobbá-szebbé változna a világ s az emberek.
Kriszti királykisasszony nem sajnálta volna érte a fele országát. Kincstárából a legszebb smaragdot. Karkötőt, gyűrűt, feliratos trikót, akármit! Meg is hirdette a Királyok Lapjában: "Fele országom, kincstáram legszebb smaragdja, karkötő, gyűrű, feliratos trikó, akármi annak az embernek, aki megutáltatja velem a palacsintát."
Kriszti királykisasszonynak nyomós oka volt rá, hogy megutálja a palacsintát: Ő maga volt a nyomós ok. Mert gömbölyű volt, mint egy búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
S mindez miért?
Bizony azért, mert módfölött szerette a palacsintát. Palacsintával kelt, palacsintával feküdt, a palacsinta volt a mindene.
Na, özönlöttek a hirdetésre a különböző doktorok, kuruzslók, kutyapecérek. Egyik injekcióval próbálkozott, a másik ráolvasással, a harmadik kocsikenőcsös palacsintával; majd ettől megundorodik, jajdefinom, mondta Kriszti királykisasszony, és befalt a kocsikenőcsös palacsintából háromszázat, az injekcióra rá se hederített, a ráolvasás szertefoszlott, mint egy nyár végi bárányfelhő - csak a palacsinta, a sok palacsinta, meg a palacsinta. - Tessék velem megutáltatni a palacsintát - toporzékolt Kriszti királykisasszony egy ízes meg egy mézes palacsinta között. - Karcsú akarok lenni, mint a nádszál, hamm, egy túrós, lenge, mint a tavaszi szellő, hamm, egy kakaós, hamm-hamm-hamm.
Már-már úgy látszott, hogy senki sem tud kifogni Kriszti királykisasszony ádáz szenvedélyén, amikor az erdő felől megérkezett a legeslegutolsó pályázó is, egy nagydarab, kövér, sántikáló ember (gondolom, azért sántikált, mert fájt az Achilles-ina), és azt mondta:
- Kedves Kriszti királykisasszony, dehogyis kell neked megutálnod a palacsintát, éppen ellenkezőleg, annyit ehetsz belőle, amennyit akarsz, csak az a fontos, hogy az én találmányomból egyél, mert tudja meg mindenki, én, a lángelméjű föl- és kitalálnok, föltaláltam a soványító palacsintát.
Így szavalt a nagydarab, kövér, fájós lábú - s amint tőle hallottuk: lángelméjű - föl- és kitalálnok. Kriszti királykisasszony lelkesült arccal a nyakába borult:
- Óh, megmentőm - sóhajtotta -, ide azt a soványító palacsintát!
- Egy pillanat - mondta a nagydarab ember, kibontakozott Kriszti királykisasszony karjai közül, és a zsebéből valami csigaszerkezet-félét, meg egy jó hosszú zsineget kotort elő. Az egészet fölhajította egy jó magas fa legfelső ágára, s egy kicsit huzigálta a madzagot.
- Na, most jó - mondta. - Ide egy palacsintát!
A palacsintát fölerősítette a csiga zsinórjára, és fölhúzta a fa legtetejére.
- Tessék, Kriszti királykisasszony, edd meg!
- De hogyan? - rémüldözött Kriszti királykisasszony.
- Mássz föl érte! Esküszöm, mire az ezredik soványító palacsintát megeszed, karcsú leszel, mint a nádszál, és lenge, mint a tavaszi szellő.
- Brr-krccs-riccs-reccs-zrr - így szóltak az ágak, amint Kriszti királykisasszony szuszogva, fújtatva, lihegve szuszogott, fújtatott, lihegett fölfelé a fán. Ez volt ám a mászás! Mint a záporeső, szakadt Kriszti királykisasszony verítéke. Fogadjunk, fogyott vagy tíz dekát, mire a fa tetejére ért. Szusszant egyet, és hamm, befalta a palacsintát.
- Én innen többé le nem megyek - mondta nekikeseredetten. - Húzzatok föl még egy palacsintát!
- Azt már nem - mondta odalent magabiztosan a kitalálnok. - De ha lejössz, idenézz, mit kapsz! - Mutatta, hogy mit. - Lekváros!
- Húúú - mondta Kriszti királykisasszony, és recsegve, ropogva, szuszogva, fújtatva megindult lefelé. Zirr-zörr, az ágak, sitty-sutty, a levelek. És lent, hamm, a lekváros!
- Megy ez, kérem - vigyorgott a kitalálnok, és ügyes szerkezetével máris húzta a fa tetejére a következő palacsintát. - Rajta, Kriszti királykisasszony!
De Kriszti királykisasszony, ahelyett hogy mászni kezdett volna, elfeketedett, ellilult, elzöldült, és kitört, mint egy gejzír.
- Te hóhér, te körmönfont csaló - ordította -, még hogy soványító palacsinta! Csak nem képzeled, hogy ágheggyel böködtetem, fakéreggel horzsoltatom, mászással gyötörtetem a drága testem! Poroszlók, elő! Vágjatok huszonötöt a háta végire!
A nagydarab föl- és kitalálnok lángelme nélkül is láthatta, hogy ennek fele sem tréfa, meglendítette hát súlyos testét, és nyilalló Achilles-inakkal rohant arra, amerről jött, az erdő felé. Nyomában a poroszlók suhogtatták a pálcájukat. Futott szegény kitalálnok, ahogy bírt, és közben azt motyogta: - Pedig ágheggyel böködtetés, fakéreggel horzsoltatás, mászással gyötörtetés nélkül nem megy. Esetleg egy kis futás sem árt - tette hozzá, és vágtázott a fák közt, ahogy a lába bírta.
Így történt, hogy Kriszti királykisasszony máig is gömbölyű, mint a búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
Bezzeg szegény nagydarab, kövér, fájós lábú föl- és kitalálnok! Éppen tíz kilót fogyott, mire a poroszlók abbahagyták a kergetését. Lihegve és kedvtelve nézte megkarcsúsodott alakját egy patak tükrében, és azt mondta:
- Mégiscsak nagy találmány a soványító palacsinta!
Zizegtek az erdőszéli fűszálak. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
– Ui, ui – visított fel valaki a sűrűben. A madarak riadtan elhallgattak.
– Nem akarok elmenni sehova! – kiabálta a vadmalac.
– Ó, ó, malackám! – nyugtatta a mamája. – Meglátod, milyen jó lesz az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el!
– Ui, ui! – sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a játékmalackáját.
Az óvodához érve elcsodálkozott.
– Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem? Játszani kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt.
– Mama. mama, értem jössz, ugye?
– Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök! Jó legyél!
Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rendben a kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visítani kezdett.
– Ui, ui! Éhes vagyok!
Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek. -Juj, malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet! A vadmalacka elkámpicsorodott.
– Én nem tudom, melyik ennivalóhoz tartozik!
– Ui, ui, jaj nekem!
Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe. Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is! És a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta!
Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett.
– Ui, ui – visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk haza! De… holnap újra elhozol, ugye?
– Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak!
– Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! – mesélte büszkén a vadmalac.
Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
Volt egy szegényember
meg a felesége.
Krumplit ettek minden
áldott nap ebédre.
Ebédre még hagyján,
reggelre se volt más.
Hogy még a tövét is
járná meg a rontás.
De bizony ne járja,
vette védelmébe
a krumplit a szegény
ember felesége.
Ha krumpli se volna,
fölkopna az állunk.
Így hát, édes uram,
krumplit vacsorázunk.
Okos egy menyecske
volt a szegényasszony,
tudta az urára
hogy s miképpen hasson.
Nem árt, édes uram,
kendnek is azt tudni,
hogy Burgundiából
jött hozzánk a krumpli.
Hát ezért legalább
ünnep- és vasárnap
nevezzük illendőn
mi is burgonyának.
Hétköznap, amikor
sok az ember dolga,
akkor kérdezheti:
kész-e a pityóka.
Nyár elején a még
zsenge-friss gumókat
becézte az asszony
földimogyorónak.
Nemcsak eszes asszony,
ügyes is a lelkem,
minden étkezéskor
mással traktál engem.
Ha nem tudnám, észre
se venném, hogy krumpli;
nem tudnám a főztjét
sohase megunni.
Levesnek, tokánynak,
sültnek, körítésnek,
ahogy ő készíti,
meg nem enni vétek.
Így beszélt az ura,
az egész környéken
nincsen olyan asszony,
mint a feleségem.
Kivált a paprikást
ahogyan csinálja,
arra még a síri
holt is hazajárna.
A harangozónak
sincs minálunk dolga:
az illattól kondul
a harang is szóra.
Egyszer a király is,
akinek szakácsa
beteg volt, megjelent
krumplipaprikásra.
Megnyalta az ujját
őfelsége, s nyomba
ültette az asszonyt
urastól hintóba.
Azóta a király
s az udvari népek
burgonyát, pityókát,
krumplit pecsenyéznek.
Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9. /könyvtári szolgáltatási helyszín/
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 15. /könyvtári programok helyszíne/
Telefon: +36-1/282-9634
E-mail: wekerlei.konyvtar@gmail.com; konyvtar@kmo.kispest.hu
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.
Hírlevél
Galéria
Videók