Műfajok
Helyszínek
Jegyek
×
Eseménynaptár
Terembérlés Tudnivalók a terembérlésről
Terembérlés
Programfüzet
Figyelem! Ez a hír archív, ezért elavult információkat tartalmazhat.
KMO 100 - Van egy történetem...

Van egy történetem... címmel felhívást tettünk közé a KMO 100. születésnapja alkalmából. A művelődési házhoz kötődő írást vártunk az érdeklődőktől. Valamennyi beküldött írás ezen az oldalon elolvasható. A KMO pályázatainak és felhívásainak díjátadójára, így a legjobb írások hivatalos eredményhirdetésére május 16-án, 17 órától kerül sor a KMO Művelődési Központban.

Beküldött írások:

Abrók Zoltánné és Zoltán - KMO Van egy történetem... 
Azért jelentkeztem erre a pályázatra mert vannak kb. 26-27 éves emlékeim abból az időből, amikor női tornára jártam fiatal anyukaként délelőttönként a KMO-ba éveken át. Olgi néni lánya tartotta a jó hangulatú foglalkozásokat. Olgi néni balettmester volt a Vass Lajos-os diákok mozgásművészet tanára. Ismert oktató volt Kispesten. Ahogy az anyukák és a hölgyek együtt izzadtak, fel és le öltöztek természetesen csacsogtak, közben ismeretségek, barátságok köttettek. Hol volt akkor még a Facebook!? A KMO Művelődési Házban működő csoportok hivatottak arra, hogy közösségek épülhessenek, a tagokat a közös hobby összekovácsolhassa.

Úgy emlékszem a nyári időszakban a Vass Lajos Iskola szellősebb tornatermében vagy egy udvari részen voltak a tornafoglalkozások megtartva. Az egyik tag, Edit fogorvosnő (volt). Megismerkedésünk után évekig a családunk fogorvosa lett. De hálával gondolok Faragó anyukára, az ő hívására a Rózsa téri református gyülekezet által fenntartott Karácsony Sándor iskolájába 2001-ben beírattuk az elsős Zsuzsi lányunkat.

Köszönöm, hogy visszaemlékezhettem.

Itt vége is lehetne a pályázatomnak. De az Önök felhívásában szerepelt a vicce, vidám, kedves és a „SORSFORDÍTÓ” jelző is a visszaemlékező történetekre.

Szeretném hálával leírni miért lett családunk számára sorsfordító ebben az egyszerű visszaemlékezésben, hogy anyukák együtt tornáztak kellemes hangulatban igényes környezetben pár esztendeig.

Az elsős lánykánk révén csatlakoztunk a református gyülekezethez, hisz láthattuk a Karácsony Sándor egy évfolyamos általános iskola milyen szeretettel, odaadással foglalkozik az akkori elsősök és a többi diák fejlődésével és hogyan ismertették meg a gyermekek szüleivel – szelíd hívó szóval – magát a Rózsatéri Gyülekezetet.

Nos így lettünk református gyökereinkkel gyülekezeti tagok és huszonkét éve megélhetjük családunkat összekovácsoló hitünk magasságát és szép fejlődési ívét. Gyermekeink felnőttek azóta, de nagy boldogság, hogy ebben a gyülekezetben tarthattuk mi református (újra) esküvőnket, Ablonci Kálmán lelkészünk segítségével. A polgári 1986-ban volt, majd drága fiunk és menyünk esküvőjét tavaly nyáron.

Hála érte a KMO-nak (nem mondom, hogy a véletlennek) és a Kispest Rózsatéri Református gyülekezet befogadó közösségének.
Burkus Dávid Egon: Pesti interjú
Egy tavaszi napon történt, hogy Ilona életében először utazott Pestre. Alföldi lány volt, Tarpán élt családjával, ami egy apró falu az ukrán határon. Akkoriban húsz éves lehetett. Vonaton éppenséggel utazott már többször is, de valahogy sosem volt dolga a fővárosban. Megesik az ilyesmi. Most is épp csak egy állásinterjú miatt vette a bátorságot a nagy utazáshoz. Hajnalban indult és dél volt, mire megérkezett a Nyugati-pályaudvarra. Ahogy leszállt a vonatról, talán egy perc is eltelt mire magához tért a csarnok hatalmas mennyezete láttán. Emberek százai sürögtek, mindenki úgy tett, mintha a világ legfontosabb feladatával bízták volna meg. Bár vidéki lány volt, nem volt egy elveszett lélek. Rögtön megszólított két lassan botorkáló nyugdíjast, akik kellően pestinek tűntek.

„Kezit csókolom! Segítsenek már nekem, nem vagyok idevalósi. Hogyan kell innen a legegyszerűbben eljutni a pesti munkásszállóhoz? Egy óra múlva lesz ott egy állásinterjúm.” A két öreg felnézett a pályaudvar hatalmas órájára, majd hosszas elmélkedésbe kezdtek a budapesti tömegközlekedésről. Egy ponton jól össze is vesztek, de Ilona türelmesen hallgatta őket. Végül megállapodtak a hármas metróban. Ilona megköszönte a városismereti gyorstalpalót és vett egy vonaljegyet a kijárat melletti újságárusnál.

Később mindig úgy mesélte a metróval való első találkozást, mintha egy hatalmas vasfogú gépezet gyomrába ereszkedett volna alá. Pont olyan rémisztő, mint amennyire izgalmas. Persze először nem sikerült elkapnia a mozgólépcső tempóját, majdnem hanyatt esett. Lefelé menet az embereket figyelte. Mintha futószalagon forgó divatbemutatót nézne. Jött szembe szövetkabátos hegedűs, matyóhímzéses néni, de kéke overálos szobafestő mázoló is. Sosem látott még ennyi különböző embert egy helyen. Még mindig kicsit szédült a végtelen terektől, amikor hatalmas szélvihar kíséretében befutott a metró. Ilonának nem volt nehéz dolga, egészen Nagyvárad tér végállomásig kellett mennie, legalább is ezt tanácsolta az idős házaspár. A metrón nem voltak sokan, még mindenki munkában volt. Egy-két nyugdíjas ült a kocsi végében, szemben pedig egy fiatal lány a kisbabájával. Lámpák villogtak, sínek nyikorogtak, kábelek futottak az ablak túloldalán. „Mennyi inger ez egy ilyen apró embernek.” – gondolta Ilona. A Nagyvárad téren persze már egészen más volt a hangulat, az ember mintha nem is Pesten lenne. Motorháztetőn napozó taxisok, iskolából szökött fiatalok, kóbor macskák mindenfelé. Ilona magában az öregektől kapott utcaneveket mantrázta: „Kőbánya-Katica-Teleki, Kőbánya-Katica-Teleki.” A szavak lassan jelentésüket is elvesztették, amikor egyszer csak meglátta a hatalmas KMO feliratot egy ház oldalán. A betűk állítva követték egymást, a tábla tetején egy háztető szerű csúcs piroslott. Ilona karórájára pillantott, még tíz perccel hamarabb is érkezett. Most először fújta ki magát igazán, mióta leszállt a vonatról. A bejárat előtt egy fekete kalapos férfi cigarettázott. Fekete haj, kreol bőr, mélyen ülő barna szemek. Ilona kihúzta magát és a férfi elé lépett:

„Jó napot! Petneházy Ilona vagyok és az állásinterjúra jöttem, Kovács Aladárhoz. Meg tudná
mondani, hogy merre találom?”
A férfi nem válaszolt, csak szívott egyet cigarettájából. Lassan kifújta a füstöt majd végig mérte
a lányt. Végtelen nyugalommal vetette oda:
„Hogy kit?”
„Kovács Aladárt. Vele lesz ma interjúm.”
A férfi megvakarta fejét és így válaszolt:
„Nézze kislány, én már pár éve itt dolgozom, de életemben nem hallottam még ezt a nevet.”
Ilona zavarba jött, nem értette mi történik. Nézte a bejárati ajtót, nézte a KMO táblát, majd
vissza a magas férfira. Csak ennyit tudott elhebegni:
„De... de... ez nem az Újpesti munkásszálló?
A férfi szemei elkerekedtek és harsány nevetésbe kezdett. Még a kalapját is levette hozzá.
Ahogy a férfi nevetett, Ilona egyre inkább elpirult. A férfi így válaszolt:
„Hát munkásnak munkás, már-már Melós, de ez a Kispesti és nem az Újpesti.”
A férfi jól mulatott, Ilona fejében pedig lassan összeállt a képlet.
„Akkor... akkor...”
A férfi kiegyenesedett és kacagva visszatette kalapját.
„Először jár Pesten, ugye?”
Ilona bosszúsan nézett a férfira, de közben titkon élvezte, hogy a férfinak ilyen jó kedve lett.
„Hogy magának milyen jó szeme van.” – felelte cinikusan.
„Bocsánat, nem akartam így kinevetni.” – szabadkozott a férfi.
„Áh! Mindegy nekem most már. Csak egy egész napos utazásom bánta.” – sóhajtott a lány.
„És mi lett volna, ha felveszik?” – húzta fel az egyik szemöldökét a férfi.
„Gyors és gépíró, ha annyira tudni akarja.”
„És mindenáron ragaszkodik az újpestiekhez?”
„Miért érdekli?”
A férfi kabátja zsebébe nyúlt és egy fém tárcából újabb cigarettát vett elő. Meggyújtotta és a
lány felé fújta a füstöt:
„Mert mi is épp azt keresünk.”
Ilona köhögött kettőt és elhessegette a füstfelhőt. Előre-hátra kezdett billegni, ahogy a férfi
zavarba ejtően nézte őt.
„Tényleg?”
„Tényleg.” – biccentett a férfi.
„Akkor ajánlom magamat.” – hajolt meg Ilona játékosan.
„Arra semmi szükség.” – mosolygott a férfi.
„Akkor legalább megtudhatom a munkáltatóm nevét?” – nyújtott kezet a lány.
A kezek találkoztak és a két fiatal hosszan egymás szemébe nézett.
„Burkus Egon.” – válaszolta a férfi nagy mosollyal és még ki tudja meddig álltak így, egymás
mellett a KMO épülete előtt ezen a tavaszi délutánon. Egy biztos, ezek a sorok mind ennek a
hosszú kézfogásnak köszönhetőek. A kézfogásnak, amikor 1978. április 03.-án, délután 12:50
perckor egy különös félreértés végett először találkoztak a nagyszüleim. Megesik az ilyesmi.
Kecskésné Mária - Van egy történtetem...
Évekkel korábban betértem a KMO információs pultjához. Az ott dolgozókat már régebben is, ismertem, látásból. Közvetlenek, segítőkészek. Kérdeztem,meghivnának e egy számomra kedves,ismert embert.

Előrehaladott kora ellenére  szellemileg,fizikailag friss nagytudású, szeretnivaló. Megigérte a hölgy, hogy mivel az őszi programba éppen beleférne,megpróbálják megkeresni. Eljött a nyári szünet,halványultak az emlékek.

Augusztus vége felé a kispesti piac előtt járva, nagyméretű plakátokra lettem figyelmes. Hát sikerült elhívni! Eljön hozzánk olyan messziről! Boldog izgalom járta át a lelkemet. Alig vártam,hogy hazaérve körbe telefonáljam az ismerősöket. Írják be a naptárjukba az előadás időpontját. Örömmel jöttek el. 

Az aula dugig volt székekkel, pótszékekkel. Alig fértünk el. Talpalatnyi hely sem maradt a színházteremben. Hatalmas taps fogadta, szünni nem akaró. Ő szakította félbe,hogy az előadását megtarthassa. A két és fél órát végig  állva tartotta. Tudását szórta felénk ajándékba. 
Szabó Gyuri bácsi könyveket és termékeket is hozott magával. Kígyózó sorok álltak előtte. 

Meghatódott. Azóta az égieknek  tart előadást. Így válnak  valóra az álmok.  Köszönöm KMO!

Ui; Megsúgom egy újabb kéréssel fordultam  Zsuzsannához.
Gillich István természetgyógyászt hívják meg az őszi egészségnap programba.Jóbarátai a gombák, méhek,erdők. Ír, tanít, előadásokon adja tovább tudását.
86 éves! Figyeljétek a KMO plakátokat nyár  végén is. Hátha a ti álmotok is valóra válik!
Kovács Blanka: Hogyan lettem geológus
Mindig a zsebében hordta azt az istenverte fésűt. Nappal az ingje felső zsebében, este a pizsamájáéban. Mindig. Pedig nem volt hiú. Észrevettem, hogy néha megtapogatja zsebeit, hogy megvan-e még. Ilyenkor a megnyugvás paripái nyargaltak át az arcán. Megvolt még. Pedig fabatkát sem ért az a fésű. Egyszer álmában kiloptam a pizsamája zsebéből, hogy közelebbről is megvizsgáljam. Egy teljesen közönséges szarúból készült tetűfésű volt. Értéktelen szemét. Visszacsempésztem a zsebébe.

Olykor öntudatlanul elővette és végig simította vele néhány szál, vállig növesztett ősz hajszálát, majd visszacsúsztatta a zsebébe. Ilyenkor mintha egy pillanatra megfiatalodott volna. Háta kiegyenesedett, ráncai kisimultak, keze sziklaszilárdan megállt a levegőben, de szikét adtam volna a bele, olyan biztosan, szemébe visszatért a kék óceán végtelen csillogása. Ahogy a fésűt visszacsúsztatta a zsebébe, keze ismét megremegett, szemhéjai megereszkedtek, szemeiből kialudt a csillogás.

Egyik éjjel leple alatt elhatároztam, hogy végig simítom még dús, barna hajszálaimon én is a fésűt. Én fiatal voltam, de öregebbnek láttam magam a nagyapámnál. Belopóztam a szobájába, hogy ismét megkaparintsam azt a fésűt. A nagyapám a hátán fekve szuszogott. Óvatosan lehúztam róla a takarót és végig lapogattam a sovány, csontos testet. De csak az élő csontok mindenütt. Kifordítottam a zsebeket. A fésű helyett egy összehajtogatott papírlap hullott a lepedőre. Elemeltem azt. Elmondhatatlanul dühös voltam erre a fukar, összeaszott csontvázra, aki még ettől az egyetlen értéktelen szarjától is megfoszt. Barom.

Átklattyogtam a szobámba és széthajtogattam a papírlapot. Rajta nagyapám remegős kezének írásával ez állt: „Látom, hogy régóta sóvárogsz a fésű után, varázserőt tulajdonítva neki. Pedig ez csak egy közönséges szarúból készült tetűfésű. Értéktelen szemét másoknak. Nekem kincs. Te most nem tudod, mi szemét és mi kincs, mert nem tudod, hogy mit keresel. Az életben nincs olyan, hogy valami önmagáért értékes. Vannak hagyományok, amik kijelölnek ilyeneket, de ha az ember letér a kijelölt útról, ezeket a jeleket is elveszti. Ugyanakkor visszakapja a szabadságát. Téged hívott a szabadság, és követted őt a végtelenbe. De most nem tudod, elválasztani a kincset a szeméttől. Ez a szabad életnek egy nagyon nehéz állomása. Vannak, akik ezen a végtelen prérin élik le egész életüket. Te egy ösvényt keresel, ami elvezet valahová. De a szabad útnak a sajátja, hogy csak te tudhatod, hová is igyekszel. Ezért azt is, merre visz oda az út. Ebben más nem tud neked segíteni. Sem én, sem a fésű, sem recept, sem jótanács. Csak te. Most ez megrémiszthet, de később nagy hatalom forrása lesz benned. Ugyanis ez biztosítja az irányítást saját életed felett. Erre emlékeztet engem ez a fésű. Nincs varázsereje, nekem van. Ahogy neked is.”

A másnap olyan volt, mint minden nap, de mégis egészen más. Nem mertem a nagyapámra nézni, csak a szemem sarkából sandítottam rá. Ő is ugyanaz volt. Talán csak én nem voltam már ugyanaz.

Délután megláttam az első jelet: egy kis gyíkot. A napon sütkérezett. Figyeltem, ahogy élvezi a napfényt. Amikor elindult, a nyomába eredtem. Egyszer csak megtorpant. Én felnéztem csak egy feliratot láttam: KMO. Nem értettem, mi ez, de bementem. Egy ásványkiállítás forgatagában találtam magam. És megéreztem, hogy már nem a prérin, hanem az ösvényen járok.
Kiss Katalin: Versek, versmondók, varázslat
Ha jól emlékszem, 2016 volt. Hétköznapi ünnepnap a KMO-ban. Költészet napja, József Attila születésnapja. A „Kamrában” színpadra léphetett bárki, aki szeretett volna egy verset elmondani, az élményt másokkal is megosztani.

Nézőnek mentem, még viszonylag új közönségként a KMO rendezvényein. Még nem voltam ismerős. Kíváncsian vártam, milyen egy ilyen alkalom. Kik, mennyien jelentkeznek, milyen verset mondanak, miért és hogyan? Mert pár szó elhangozhatott arról is, kinek miért fontos épp az, amit választott.
Nem voltunk túl sokan. Közös örömünkre vidám verset mondott egy kisfiú. Felléptek helyes, büszke kamasz „slammerek”. Egy középkorú úr szintén saját írásait adta elő. Követte őt egy fiatal férfi József Attila költeményeivel. Valahogy így volt.

Majd színpadra lépett egy ismerős, aki elől, addig háttal ült nekem. A magas, még mindig karcsú, még mindig szőke, a négy éven keresztül hallott, kicsit rekedtes hangon megszólaló valahai gimnáziumi osztálytárs. 1974-ben érettségiztünk. A VI. kerületben. Persze, találkoztunk azóta is, hisz tartottunk osztálytalálkozókat, de egyébként nem volt kapcsolatunk. És most itt Kispesten, egy ilyen estén futunk össze. ... Mi mindent jelent ez!

A színpadon mondja, ez a kedvenc verse. Radnóti Miklós: Nem tudhatom... És mi hallgatjuk, magunkban némán vele suttogjuk, akik már ismerjük, tudjuk.
Ha véletlen is az alkalom, teljesen mégsem az. „Üzenet egykori iskolámba.” Vagyis üzenet egykori iskolánkból. Ahonnan az út ide (is) vezetett. Ahol az irodalom szeretete tovább mélyült, ahol hallottuk egymást is szavalni. Mindig lázadó barátnőmtől sírva-remegve a Kései siratót. Nem Latinovitsén, az ő hangján hallom ötven éve: „Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám.” Ahogy egy neves színésszé lett lány mélázik bensőmben: „Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!” Látom az osztályt és magam Abdán, ahol a szerelembe vetett naiv hittel, a szörnyűséget átérezve, elszorult torokkal mondom a Levél a hitveshez sorait. Máskor, máshol: „Kilép a többiek közül, megáll a kockacsendben.”

Persze vidám verseket is tanultunk, szavaltunk, idéztünk. „Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom!” vagy „Hogy Júliára talála, így köszöne neki...” Nem búsultunk többet a kelleténél.

A találkozás, az emlékek és a meghitt, beszélgetős hangulat sarkalltak arra, hogy József Attila születésnapján itt a KMO-ban végül én is színpadra álljak. Versei keretébe foglalva az életét elmondjam: „De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni.” Végezetül a „Talán eltűnök hirtelen” - t.
Varázslatos volt, emlékezetes, értékes este. Mi résztvevők nem csupán egy könyvet kaptunk ajándékba a KMO-tól.
Mészárosné Hikula Judit - Van egy történtem...
Negyed évszázada, 1998 februárjában az élet úgy hozta, hogy Pesterzsébetre mentem egy továbbképzésre. Az utam a 99-es busszal Wekerle-telepen át vezetett, a Kós Károly tér lenyűgözött.

Ámulva néztem ki a busz ablakán…
Akkor - tősgyökeres angyalföldiként – nem gondoltam, hogy ősszel már kispesti lakos leszek.
A változást egy tavasz végi szerelem hozta meg számomra…
Kedvesemmel Kispestre költöztünk, és próbáltunk gyökeret verni, felfedezni ezt a városrészt.
Hamar rátaláltunk a Kispesti Munkásotthonra és annak jobbnál jobb programjaira.
Azóta is szinte minden programra jegyet veszünk. Lehet az színház, előadás, bábelőadás, koncert, kiállítás, börze…
Megismertük e mesés hely munkatársait, akik ha meglátnak, már a nevünkön szólítanak, és hatalmas mosolyokkal üdvözölnek minket.
Törzsvendégek lettünk, s boldogok voltunk, mikor tiszteletjegyet kaptunk a Magyar Kultúra Napján, a 100 éves évforduló első programjára.

Az évek teltek, és én nyugdíjba mentem.
Tudtam, hogy a KMO lesz a második otthonom.
Tudtam, hogy itt új közösségre, új barátokra teszek szert.
Tudtam, hogy az itt fellelhető programok a mindennapjaim részévé válnak. Gyakran egy nap kétszer is.

Ismerőseim gyakran megkérdezik, hogy milyen Kispesten lakni..
A válaszom ilyenkor csak annyi: mesés, elsősorban a KMO miatt…
Sehol nincs ilyen hely.
Sehol nincs ennyi kedvesség, mosoly, öröm, vidámság, élmény, és nem utolsó sorban ennyi jó program!
Sok száz születésnapot kívánunk, KMO!
Somogyváriné Seregi Zsuzsanna: Gondolatok a 100 éves KMO-ról
100 év! Az négy emberöltő, vagyis négy nemzedékváltás! Személyes emlékünk az utóbbi évtizedekből, vagy inkább évekből lehet. A korábbi időkről főleg helytörténeti munkákban olvashatunk.

Úgy tudom, hogy Budapest egyik legrégebbi kulturális intézménye a kispesti. Egy Csili nevű nővére talán 6 évvel idősebb nála, egy Csepel nevű bátyja pedig 3 évvel korosabb. Rózsa nevű húga több évtizedes múltra tekinthet vissza, a szomszédos DÉSI Huber István MűvelőDÉSI Ház a József Attila telep kulturális központja a KMO öccsének tekinthető, hasonlóan a Kőrösi Csoma Sándor nevűhöz. A belvárosi testvérei sem idősebbek nála: az Eötvös 10, vagy az Aranytíz nevezetű. Ha áttekintünk a budai oldalra, a MOM Kult. felé, akkor ott is egy fiatalabb testvért találunk. Van tehát összehasonlítási alapunk bőven!

A legtöbb emlékünk, élményünk mégis a hozzánk közel fekvő – gyalog is könnyen elérhető – kispesti művelődési otthonunkhoz fűződik. Ezekhez az emlékmorzsákhoz tartozik például az a majd negyed százada megrendezett Silva féle agykontroll tanfolyam, amelyen családilag vettünk részt. Azóta, ha valamit hiába keresünk, csak azt mondjuk, hogy „várj, lemegyek alfába” és megmondom, hol leljük meg. És ezután, ha az alfa állapotot nem is vesszük olyan komolyan, mégis előkerül valahogyan az a bizonyos keresett tárgy.

Jó élmény volt a „Jobb agyféltekés rajztanfolyam” is. Ennek célja a rajzkészségünk fejlesztése, önbizalmunk és kreativitásunk növelése volt, nemcsak a művészet, de az élet minden területén. A tanfolyam elvégzése után úgy éreztem, hogy a rajzkészségemnél csak az önbizalmam ugrott magasabbra.
Emlékezetes számomra a KMO egyik idegen nyelvi kurzusa. Az akkor, ott megismert tanárnőm azóta olyan, mintha barátnőm is lenne, csak éppen angol nyelven beszélgetünk egymással.

Volt idő, mikor a Kispest újság keresztrejtvényt is közölt. A helyes megfejtést beküldve az egyik alkalom szerencsés nyertese én voltam. A nyeremény egy salsa bérlet a KMO-ba! Mivel még táncoktatásban soha nem vettem részt, ezért az első alkalommal támogatásként férjemet is vittem magammal. Olyan kezdők voltunk, hogy azt vettük észre, hogy a sok résztvevő közül már csak kettőnkkel foglalkozik a tanár és segédje. Végül is én szorgalmasan lejártam a bérletemet, de életem párja többet nem jött. Vicces volt, hogy hasonlóan jártam az örömtánccal is...

A felsorolt példákból úgy tűnik, mintha e sorok írója folyton csak valami újat akarna tanulni. Hát igen, ez így is van. Az élethosszig tartó tanulás elve, azaz „long life learning” tetszik nekem. A KMO fontos partner ebben. De a KMO a szórakoztatásban is partner. Élvezhettük például nem olyan régen a német nyelvű színház előadását. Vagy ez is inkább tanulás, mint szórakozás? Igen! Az a jó, hogy a kultúrházak, és így a mi KMO-nk is olyan széles körű kulturális kínálatot nyújtanak, hogy bárki megtalálhatja a kedvére valót.

Kedvünkre való volt a MÜPÁ-ban elhangzott és látott Babos Gyula koncert vetítése. A koncertfilm végén együtt tapsoltunk a MÜPA közönségével, mintha a helyszínen lettünk volna.

A 100 éves évforduló alkalmából további sikereket kívánunk a KMO fenntartójának és minden munkatársának!
Az az intézmény, amely már 100 év óta sikeresen működik, biztosan a következő 100 évben is eredményes lesz!
Urszuj Péterné - Van egy történetem...
78 éves vagyok, abban a házban élek, ahol születtem. 50-es évek Általános Iskola-egyszerű mondhatnám szegényes de boldog évek. A Rákóczi utcai úttörőház az első, ahova tanfolyamokra kimozdultunk. Oda jártam népi táncra és onnan mentünk rendezvényekre fellépni a KMO színpadára. Az volt számunkra a VILÁG. Évekig jártunk a fehér blúz, sötétkék szoknyában különböző ünnepségekre.

-Aztán felnőttem és egy-két színházi előadás vagy buli, ami miatt jártam a KMO-ban, míg Nagymama lettem és a kislány unokámmal kezdtem járni a KMO-ba az Art's Ok Táncstúdióba. 10 éven keresztül sok-sok fellépés, verseny és boldogság.Az évek múlnak és az unokám kiöregedett és már nem jártunk a csoportba. 
Itt vége is lehetne az emlékezésnek.

Na de! 4 éve járok a KMO-ba Szenior Örömtáncra, és nagyon szeretem.

Úgyhogy számomra a KMO örök!


A díjátadóval kapcsolatban további információ:

Szűcsné Gajárszky Vera, tel 282-9752/0106, email: szucsne.vera@kmo.kispest.hu

 


Budapest, 2023.05.12.

--

KMO Művelődési Központ és Könyvtár
Cím: 1191 Budapest, Teleki u. 50. 
Telefon: 282-9752/0108 
Fax: 282-9752/0113 
E-mail: kmo@kispest.hu
Web: https://www.kmo.hu 
Csatlakozzon Facebook oldalunkhoz: KMO Facebook oldal
Látogasson el Youtube oldalunkra is: KMO Youtube csatorna

 



Elégedettségmérés

KMO Művelődési Központ és Könyvtár - Minden jog fenntartva!