Mindig van remény…egy jobb életre, egy teljesebb életre. Csak rajtunk múlik, valóra válik-e vagy sem. Szabó-V. Dóra: Út-vesztők, romantikával átszőtt regényében a két főszereplő nem átlagos életén keresztül keresi a választ arra, hogy kaphatunk-e, megérdemlünk-e egy új esélyt, vagy mindent elveszítünk elhibázott döntéseink miatt. A hajléktalan fotós és a modellek csillogó világával ismerkedő sminkes egymásra találása, tragédiaközeli elválása szívfájdítóan érzelmesen mutatja be, hogyan találhatunk kiutat érzelmeink labirintusából, hogyan kezdhetjük újra, és találhatjuk meg a boldogságot.

Részlet a könyvből:

"Tuti, hogy csak álmodtam a múltkori találkozót. Hogy is hívják? Basszus! Nem felejthettem el! – korholom magam. – Megvan! Lou!

Na tessék! Tudok én, ha akarok!

Még ki is húzom magam a falhoz dőlve, olyan büszke vagyok a teljesítményemre.

Felröhögök. Szánalmasnak érzem magam. Újra magamba roskadok.

Biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszott velem. A felismerés, hogy a szőke lány csak egy délibáb, egy álomkép, jó nagy gyomrosként ér. Bár mi a francot is remélhetnék tőle? Mégis mit gondoltam? Miért venne észre egy olyan lány, mint ő, egy olyan szerencsétlent, mint én?

Kedvetlenül kiveszem a zsebemből a ronggyá gyűrt Bazaar magazint és fellapozom. A fájdalom, mint egy éles tőr szúrása, szánt végig a testemen, ahogy a képeimet nézem. Dühösen a földhöz vágom az újságot.

Minden egyes ilyen alkalom eszembe juttatja, hogyan is tettem tönkre mindent magam körül. Még huszonöt sem vagyok, és az egész életemnek vége. Ha kicsit több erőm lenne, esküszöm, már rég megtettem volna…

– Örülök, hogy itt talállak! – szakít ki merengésemből egy ismerős hang.

Felpillantok és egy ültő helyemben vigyázzba vágom magam.

Lou áll előttem. Múltkor mégsem álmodtam."