Danyi Zoltán megírta az év legszebb és leginkább embert próbáló regényét, amiről sokan le fogják írni, hogy olyan, mint egy rózsa: kívülről gyönyörű, de ahogy a szirmokon túl nézünk, úgy vesszük észre, milyen titkokat rejt.

A dögeltakarító szerzőjének új regényében egy rózsakertész tudatfolyamába nyerünk betekintést: a munka rutinjába és saját szabályaiba menekülő főhős monológjából felsejlik, hogyan alakítja a lelket a kiszolgáltatottság, és hogyan próbál az ember ennek ellenállni. Sorsfordító döntések születnek a hazájáról, melyeknek nem lehet részese. A testéről is sorsfordító döntések születnek, melyeknek szintén nem lehet részese. Kelet-európai történet, tömegek története. Miképpen veheti vissza valaki a saját történetét? A rózsák erejével? A mesteri módon megírt hosszúmondatok örvényként ragadják magukkal az olvasót.

A dögeltakarító címet viselő előző regénye óta láthatóan megváltozott a figyelem a szerző körül, jórészt a szakmai díjak és egy szélesebb közönség elérésének is köszönhetően. Pedig nem könnyű olvasmányok ezek. A korábbi kötethez hasonlóan ugyanis A rózsákról szintén a délszláv háború „örökségével”, az egyénre gyakorolt hatásával foglalkozik. Kevés kortárs (magyar) szerzőt tudnánk mondani, aki ennyire mélyanalízisét próbálja adni a túlélőkön nyomot hagyó háborús traumáknak. Különösen nyomasztó most olvasni ezeket a sorokat egy újabb háború szomszédságában.