Paul Auster tizennyolcadik regénye bámulatos remeklés, asszociatív, együttérzéssel teli mű, amely a legapróbb hétköznapi mozzanatokat lényegíti át, hogy feltegye a kérdést: miért telítődik emlékek és érzések sokaságával az egyik pillanat, miközben a másik nyomtalanul feledésbe merül.
A címszereplőnk Sy Baumgartner jeles író, nyugdíj előtt álló filozófiaprofesszor. Egy életet töltött szerető házasságban Annával, feleségével, aki kilenc évvel ezelőtt beleveszett az óceánba. Tíz éve magányosan él, úgy érzi, a tragédiát már – amennyire csak lehetséges – feldolgozta, és élete hátralévő éveiben már nem is igazán fog vele történni semmi különös. Aztán gyors egymásutánban történik vele két apróbb baleset (főzés közben megégeti a kezét, majd legurul a lépcsőn), és ahogy elkezd gyógyulni ezekből a fizikai sérülésekből, ráébred, hogy talán mégis újra szembe kellene néznie az évtizedes emlékekkel, és talán az élete is lehetne több, mint puszta rutin és vegetálás. A regény spirális mozgásban vágja keresztül a múlt rétegeit, Sy és Anna diákkorát, New York-i megismerkedésüket, írást és pénztelenséget, a negyven évi házasságot és a még korábbi időket, Baumgartner fiatalságát, ahogyan felnőtt New Jersey-ben, apját, aki Lengyelországban született, és öltönykereskedő lett az Egyesült Államokban.
A Baumgartner egy önéletrajzi elemeket is bőven felhasználó, ezúttal az életvégi számvetést középpontban állító, és a korábban megszokottakhoz képest minden tekintetben (legyen az a történet csavarossága, vagy a narratív trükkök bonyolultsága) jóval visszafogottabb kötet.