A 62 éves szabadalmi mérnök, Elisabeth Párizsban él tanár férjével, Pierre-rel. Egy nap tavaszváró partit rendeznek családtagjaikkal és barátaikkal, és az utolsó pillanatban a szomszédjukban élő párt is meghívják. Az este véres katasztrófába torkollik, Elisabethnek pedig döntenie kell: az igazságszolgáltatás oldalára áll, vagy segít eltüntetni a nyomokat. Yasmina Reza Renaudot-díjas regénye, a Babilon arról szól, mi történik, ha valaki a következményekkel nem számolva ki meri mondani a véleményét, mi visz rá egy átlagembert az erőszakra, és felfedi a hajszálrepedéseket az unalmasnak tűnő hétköznapokon. Otthonosság vagy hazátlanság, valódi társak vagy társas magány, nosztalgia vagy fájó emlékek? Mindez visszafogottan, eleganciával, akárha a francia sanzonok világába lépnénk.
Jean Birnbaum, a Le Monde újságírója a Babilon kapcsán a következőket írta a szerző munkásságáról: „Reza szándéka, ami színpadi és prózai műveiben egyaránt tetten érhető, és ami nemzetközi visszhangot keltett: kiállni az emberi élet mellett a jelentéktelenséggel, a magány okozta sebekkel és a mulandósággal szemben.” A szerző tehát humanista, érdeklődésének középpontjában az esendő ember áll. A francia Diacritik online kulturális portálon megjelent írásában Jan Le Bris de Kerne így fogalmaz: „Yasmina Reza tisztán adja vissza mindazt, amit mindannyian a bensőnkben érzünk: azokat a hirtelen feltámadó érzéseket, melyektől elszorul a torkunk, elfog a búskomorság […], és amelyek anélkül tűnnek tova, hogy megmagyarázhatnánk vagy elmondhatnánk őket.”