A többi Stefánsson-regényhez hasonlóan ebben a kötetben sincsenek pozitív vagy negatív szereplők. Emberek vannak, akik élik az életüket. Hoznak helyes és helytelen döntéseket. Szeretnek, majd másba szeretnek. Gyászolnak és tovább lépnek, vagy megrekednek. Összevesznek és kibékülnek. Akár a valós életben, sem az emberek, sem a helyzetek nem egyértelműen jók vagy rosszak, cserében a szürke összes árnyalata képviseli magát.
Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs.
Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: „van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?”