Lehet-e az érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni, teszi fel a kérdést Márai e mélylélektani drámában. A válasz: nem, mert az érzéseket néha, szerencsés esetben, meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani, de az értelem soha nem győzheti le.
Márai 1941-es regénye egy zátonyra futott házasság monológja: Márai előbb a feleség, aztán a férj szemszögéből avatja be olvasóit a bonyolult szerelmi háromszögbe; a kettősség és a párhuzamok látszólag kusza egyvelege bravúros pontossággal metszi át a viszonyokat és a viszonyulásokat. Márai nem szolgáltat igazságot (egyáltalán lehet?), csupán ott a nyitott-megválaszolt kérdés mindannyiuk feje fölött: mi is a mozgatórugó? Van-e különbség abban, ahogy a férfi tekint a nőre, mint a nő a férfira?
Vagy vannak szerelmen felüli motivációk is?
"Vagy visszajön hozzám ez az ember, belülről és egészen, tartózkodás és szégyenérzet nélkül, vagy én megyek el tőle. Vagy van valamilyen titka, melyet én nem ismerek, s akkor kiásom ezt a titkot, ha kell, kikaparom tíz körmömmel, a föld alól is, mint a kutyák az elásott csontot, mint az őrült szerelmesek elhalt kedvesük tetemét, vagy megbuktam, és félre kell állnom. Ezt így nem csinálom tovább. Mondom, elhatároztam, hogy meghódítom a férjem."
"Az olvasó azt hihetné, hogy ugyanannak a történetnek a színét és a visszáját kapja a regényben, azért, hogy eldönthesse, melyik félnek van igaza. Azért, hogy állást foglalhasson a konfliktusban. De Márai ravaszabbul irányítja a kettős történetet. A kettő nem ugyanannak a megfordítása, hanem egymás kiegészítője, az első részben felbukkanó titok csak a másodikban kerül megfejtésre. A harmadik személy, aki olyan sok regényben és drámában a valódi mozgatója a cselekménynek, itt egy egészen váratlan dimenzióba viszi át a regény súlypontját." Szávai János