A kötet egyik központi témája – mint ahogy azt a címe is sejteti – az idő múlékonysága, mely szükségszerűen magában hordozza az elmúlást, szeretteink elvesztését, amely után nem marad más, csak az emlékezés.
”Azokban az években vált számomra nyilvánvalóvá, hogy senkinek sem adatik meg, hogy egész életében gyerek maradjon. Az ember öregszik, megszűnik gyereknek lenni, túl nagyra nő, túlságosan megkomolyodik. Néha elfog a gyanú, hogy a felnőttek halott gyerekek.” Erich Kästnerhez köthető gondolat a 2001-ben megjelent Stefánsson regény központi témája, a lírai emlékezés eszköze, amellyel a múltat és az elveszett szeretteinket (például a regényben szereplő nagypapát) próbálja visszahozni.
Hosszú nyári vakáció vár a tízéves fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. Ezt a belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony és a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti.