Kiszámíthatatlan cikázás, oldalirányú sasszé, a rendszerben mozgó alkatrészek szabad játéka. Nem más ez, mint állandó kergetőzés a másik elkapásának lehalványabb ígérete nélkül, ami ugyanúgy utalhat a vers és az esszé, a jel és a jelölő vagy a szöveg és az olvasó viszonyaira. De ki űz kit? Ki a ragadozó és ki a préda? A muréna mozgása az elmúlt három év verseit gyűjti össze, hogy beszéljen az emberi gonoszság történetéről, arról, hogy miben hasonlít egy kisgyerek keze egy elefánt ormányához, és hogy Szűz Mária dobhártyája tekinthető-e szűzhártyának.
„A liliom levelére szálló háziméh,
akár a híres jelenet Fra Angelico festményén,
de a dolgos rovar részünkről csupán
alkalmi választás, olykor a megnevezés
aktusa is elég, mint mikor pusztán attól,
hogy az igent kimondják, a meghatott jegyesekből
férj és feleség lesz. Hossztengelyéből
előrehajol, az üreges szártól eltávolodva,
így fogadja a hírt a fehér liliom, a hártyás szárnyak,
a tömött pollenzsák ígéretét, a szolgálótól
elvárt fejnehéz alázattal. Pedig a méh ezúttal
a megtermékenyítésért, és nem a befogadásért
felel, a mohó fülkagylót pedig a harang alakú
szirmok helyettesítik. És a virág ugyanúgy
sértetlen marad, mint Fra Filippo Lippi képén
az üvegedény, melyen a magát önfeledten
ünneplő fény anélkül hatol át, hogy csorbítaná azt.