Krasznahorkai László: Sátántangó

A Sátántangó, Krasznahorkai László első regénye 1985-ben jelent meg, s a rendkívüli kritikai elismerés és olvasói érdeklődés rögtön a kortárs magyar próza egyik alapművévé avatta. A szokatlan hangvételű történet egy olyan világlátásból született, amely még nem törte ketté a világot, s épp ettől lesz tragikus - saját egzisztenciális állapotunk és történelmi helyzetünk látlelete. A regény az elmúlt két évtizedben mit sem vesztett aktualitásából: ezt bizonyítják újabb hazai kiadásai, megfilmesítése, sorjázó külföldi fordításai és az azok nyomán született további elismerő kritikák. A történet egyszerre létfenntartó hazugságaink leleplezése és metafizikai sóvárgásunk, becsapottságunk dokumentuma.

Világvégi, elhagyott telep, nyomor és periféria, sárba tapadt és ködben úszó tájak, ezek az író első regényének díszletei. A Sátántangó központi elemei a messiásvárás és a hiábavalóság, a sztori egy lassú, elhúzódó apokalipszis valahol az Alföld déli csücskén, egy olyan helyen, amit már a gonosz is elhagyni készül. 

A regény alapján azonos címmel film is készült, Tarr Béla rendezésében, melyet 1994-ben mutattak be. Tarr Béla filmtörténeti jelentőségű fő műve hét órában mutatja be, miként áll meg az idő egy pusztulásra ítélt közösségben.

Krasznahorkai Sátántangó című regényének története olyan mondatokban elevenedik meg, melyeknek nem látszik a vége, s melyek melankóliája bevezeti az olvasót is az említett, sáros helybentopogásba: „Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja…”