Irene Solá: Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél

Irene Sola új regényében évszázadok emlékei sűrűsödnek egyetlen napba. A Pireneusok és a történelmi idő ismeretlen és járhatatlan útjain felkapaszkodunk a Clavell-házba, melynek örök lakói a nemzedékről nemzedékre itt maradó nők. Az idő viharai elragadják a férfiakat, a hegyekben farkasvadászok, vadállatok, lázadó hadseregek és banditák portyáznak, a tűzhely mellett a nők ünnepre készülnek. Megismerjük Joanát, aki szerződést köt az ördöggel, hogy férjet találjon, ám kihátrál a paktumból, ezért minden gyereknek, aki a házban születik, hiányzik valamije. Margaridának egy darab a szívéből, Blancának nincs nyelve, Ángela nem érez fájdalmat, Bernadetának pedig nincs jó helye a jelenben - mindig máshol van, és olyasmiket lát, amiket rajta kívül senki. A Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél karneváli kavalkád emlékezésről és felejtésről, valóságról és meséről, fényről és sötétségről, rengeteg színnel, vággyal és mágiával.

Részlet a köyvből:

„Néha a halottakról beszélt Dolçának: „Mióta én itt vagyok, tizenegyen haltak meg. És mielőtt ideértem, már volt legalább négy másik halott.” Egyiküket jól ismerte. Hipólitónak hívták, és ő is Andalúziából ment oda dolgozni. Ráesett egy csille, és agyonnyomta. A Víztározó épp a műhelyben volt, amikor meghallotta a hírt: „Hipólitót meg összezúzta egy csille.” Kapta rögtön a hordágyat, és futott vele a helyszínre, de mire odaért, azt mondták neki, „Ne fuss, mert már hiába futsz”, és akkor sarkon fordult, mert nem akarta holtan látni a munkatársát. Máskor meg az édesanyjáról és a lánytestvéréről mesélt Dolçának, akik szintén eljöttek vele. Oda föl a hegyekbe nem. Csak a városig, Vicig. A testvére ott dolgozott egy játékgyárban, az édesanyja pedig cselédként szolgált egy Siset nevű úr házában, aki annak idején Vic legjobb bikaviadora volt. Aki levette a kabátját, és mindig azt mondta: „Így csináltam én a bikákkal, így ni!” A Víztározó öccse Figueresben volt, és ha lejár a katonai szolgálata, akkor megy ő is Vicbe, akkor aztán, mondta a Víztározó, ha mindenki együtt lesz, akkor ő is keres majd valami szerelőmunkát a városban, és oda föl, azokba a hegyekbe, soha többé vissza nem megy. Én már nem is tudom, hogy azért mennek-e el innen az emberek, mert majd elárasztják a völgyet, vagy azért árasztanak el itt mindent, mert az emberek úgyis elköltöznek.”