KÉZBEN TARTOTT ÉLETEK

Várhelyi Csilla festményein "kor-képek" elevendenek meg, jelképes tartalmú élethelyzetekről készít sűrített pillanatképeket. Szereplői mi magunk vagyunk, az utcán, villamoson, vonaton, vízparton telefonjukba mélyedő, mai gyerekek, fiatalok, idősebbek. Egész életünk elfér már a tenyerünkben. Vagy mégsem? 

A kiállításmegnyitón közreműködnek: Várhelyi Dániel szaxofon és Várhelyi Diána zongora

Megnyitja: Jakatics-Szabó Veronika festőművész, tanár

Várhelyi Csillát idézve: 

"Sohasem tagadtam, hogy festményeimen közvetlenül merítek az életemből, időszakonként akár naplószerűen dolgozva fel az engem ért hatásokat. Az első jelentős inspiráció az életemben az volt, amikor elkezdtem tanítani, és hirtelen testközelből láttam a Z generáció digitalizált, számomra idegen életmódját. A Kor-képek ciklus darabjain sűrített pillanatokat jelenítek meg jelképes tartalmú élethelyzetekből. Nem hagynak hidegen a társadalom aktuális változásai – minden digitálisan történik, az élet színtere áttevődött a kijelzőkre. Bár képeim gyakran a modern technikáról szólnak, én a hagyományos olaj-vászon eljárással készítem őket –  nem gondolom, hogy a festészet elavult médium lenne.  Ezen a nyelven is meg lehet szólítani a ma emberét: ennek egyik legkézenfekvőbb eszköze, hogy önmagunkra ismerjünk a festményeken. A képek egy részén fehér figurákat jelenítek meg színes tájképi háttér előtt: a hiányként, önmaguk öntőformáiként értelmezhető figurák azt az ellentmondást jelenítik meg, amely a való és az online világban való egyidejű jelenlét által feszít bennünket.

Gyermekeim születése óta különösen a legfiatalabb korosztály szocializálódását kísérem figyelemmel. Foglalkoztat az, hogyan alakul az észlelése, felfogása annak a generációnak, akik születésük pillanatától nagy arányban feldolgozott, monitor által közvetített képek formájában ismerkednek a látható világgal.   A családi portrék egy része ezt dokumentálja. A #Utazunk című kettős portrén, melyen férjemmel vonatozás közben vagyunk láthatók, inkább a hétköznapi tevékenység nyugalmat, összetartozást kifejező vonását szerettem volna kidomborítani.

Kezdettől fogva az emberi kapcsolatok, találkozások érdekelnek – már a diplomára készített, fürdőzőket ábrázoló sorozatomon is elsősorban ezt a témát dolgoztam fel.  Ebből a ciklusból látható a Ravasz csel, illetve a Sodródás című kép. Az érzékelés széttagoltságát, az emberi test vízben való „feloldódását” vizsgáltam a Ravasz csel című képen, míg a másikon inkább ember és természet viszonya, az ember mint az elemeknek kiszolgáltatott lény jelenik meg.

Tájképeim külön csoportját alkotják legújabban festett képeim: ezeket a Covid alatti lezárás alatt, a beszűkült külső lehetőségek ellenpontozásaként kezdtem el készíteni. Belső tájakat, utazásemlékeket dolgozok fel bennük, az emlékezés személyes vonatkozásait keverem az egyes helyek kulturális, akár metaforikus jelentésrétegeivel. Ezek a képek könnyen felismerhetőek arról is, hogy színfogó kendő darabokat ragasztottam a felületükre. Többes ok indított arra, hogy ezeket a mosáskor keletkezett, színessé vált kendőket felhasználjam a munkáimban. Részben szimbolizálják a háziasszony-lét és a művész-lét között feszülő, nehezen feloldható ellentétet, mintegy emléket állítva minden alkalomnak, amikor teregetnem kellett ahelyett, hogy festettem volna. Másrészt a „talált tárgy” fogalma és a számomra idegen, térbe hajló képépítés egyfajta reset gomb megnyomása volt számomra: kerestem azt, hogyan tudnék a lehető legnagyobb mértékben eltávolodni a komfortzónámtól. Valamint a hulladék beemelése művészi munkámba reflexió a természeti erőforrásokkal való visszaélés, ökológiai krízisünk kérdéseire is. "